Debreceni Boglárka
BETONKÖLDÖK
Nyári Zsolt kiállítása Molnár Ani Galéria, 2012. II. 2–III. 16.
Nyári Zsolt pécsi szobrászművész másodszor állította ki munkáit a budapesti Molnár Ani Galériában. Kiállításának címe, a Sűrített paradicsom, egyszerre ironikus és – többértelműségének köszönhetően – kifejező. A galéria meghívószövegének ismertetője a paradicsom szó kettős jelentésének humoros mivoltára, a szakrális-profán ellentétre, valamint a manapság jellemző gyors, az élvezetet sokszor nélkülöző étkezésekre (habzsolásra) hívja fel a figyelmet. A címválasztás apropóján gondolkozva, a klasszikus formák tanulmányozása közben, a látogatók képzeletében az aranykor, az édeni állapotok, a teljesség utáni vágyódás toposza jelenik meg. Ezt a képzetet erősíti, hogy a szókapcsolat a raktározás, a konzerválás mozzanatára is utal, a formák, a művész által képviselt filozófiai eszmék töménységére, könnyen tartósíthatóságára, eltarthatóságára, egyben sebezhetőségére, hiszen egy konzerv bármikor, könnyen felnyitható, felbontás után azonban hamar megromlik, a romlott táplálék fogyasztása pedig veszélyes lehet. A harmónia, az állandóság törékeny dolog, a test, bármilyen szép, mulandó. Mindazonáltal, az állandóságot sugalló, „preparált” testen keresztül megragadható a szépség örökkévalósága. Nyári ráadásul az újabb, az év elején, illetve a tavalyi év végén készült, először a Molnár Ani Galériában bemutatott alkotásait nem márványból faragta ki, hanem, tőle szokatlan módon, fával kísérletezett, ami köztudottan egy sokkal sérülékenyebb, bomlékonyabb anyag, mint a kő. A köldökábrázolásoknál azonban, hogy tovább fokozza az ellentéteket, maradt a korábban (nála is) bevált, ellenálló, öntött betonnál. Az örvényköldökök (Örvény I-II.) mindenevő, veszélyes csatornák, akár Scylla és Charybdis között kavargó víztömeg hajótörő zátonyaival, vagy a Föld, a világmindenség púpjai, a nemzés, a születés, a táplálás, a teremtés szimbólumai. Eredetmítoszok. A köldök Omphalos, szent kő, egy (két)személyes világ középpontja. A felnagyított, vagy kiemelt korpuszrészletekből Nyárinak köszönhetően monumentális egészek keletkeznek. A gyönyörű, tökéletes komponensek azonban irritáló módon némán kérdezik: vajon ha összeillesztenénk a mozaikdarabkákat, tökéletes, hibátlan, vagy csúnya, ormótlan testet, torzót kapnánk? Nyári munkamódszereit, anyagválasztását tekintve nem kapcsolódik a jelenlegi művészeti trendekhez. A hagyományos szobrászati felfogás híve, sőt, az általa megjelenített női ideálok is régi korok szépségeszményeit hirdetik. A tömör, húsos nőalakok az ókori szobrászat remekműveire emlékeztetnek, vagy a reneszánsz, a barokk által kedvelt erotikus aktokra, mitológiai szereplőkre, áttételesen, egyfajta Henry Moore-i absztrakcióval megbolondított, „Borsos”, robusztus, érzéki asszonyok. Nyári persze nem áll meg az alapoknál, tovább árnyalja a képet. Újabb analógiákat vonultat fel, amikor megalkotja Manet-parafrázisát a Reggeli a szabadban című sorozatban. Egy modell, egy tompor, egy csípőrészlet, egy derékrészlet, két térdkalács, levegős enteriőr, maximális térkihasználás. Semmi extravagancia, semmi vibrálás, botrány, polgárpukkasztás, „nem odaillő” gesztus, profán mozzanat. Semmi különös, csak szimplán az „Édenkert elvesztése” életérzés lekommunikálása. Meg még valami. A művész azt nyilatkozta, hogy az ő szereplése ebben a fővárosi galériában olyan, mint a ruhátlan hölgy jelenléte a Manet-képen, a pikniken. Vajon miért érezheti így? Talán megzavarja természetesen kezelt meztelenségével a nézőközönséget, vagy mert nehéz meztelenül ülni a (látszólag) kevésbé kiszolgáltatott, „öltönyös” kritikusok előtt? Esetleg a „felöltözött”, korántsem védtelen nők jelenléte kínos a társaságában, mint a művészettörténeti jelentőségű alkotások szatirikus tovább gondolásáról, „átfestéséről” elhíresült pop art művész, Mara McAfee festményén a pucér férfinak? Valószínűleg mindhárom elméletnek van valóságalapja, de elsősorban saját magunknak kell feltennünk kérdéseket. Például, hogy érezzük magunkat az általunk választott élethelyzetekben, mit keresünk? Meg kell találnunk a személyes mitológiák közötti kapcsolódási pontokat, szembenézni a vágyott Édennel.
Új Művészet 2012/3
Várkonyi György
KÖSÖNTYŰK
A’ te köldököd mint a szép kerekded tsésze, melly soha nem szűkölködik nedvesség nélkül; a’ te hasad mint a liliomokkal megkerített gabonaasztag.
(Énekek éneke, 7.2.)
Művészetről író ember vagy kínjában fordul szépirodalmi idézethez, vagy azért, mert az értelmezendő tárgy előhívja a szöveget, méghozzá nem is a könyvespolcról, hanem az emlékezet mélyebb rétegeiből. Ezen az alapon akár ide másolhatnánk az egész Énekek énekét, hogy Nyári Zsolt anatómiai szertárát – egyik oldaláról – megközelítsük. Persze nem arról van szó, hogy az “oldalak” egymástól elkülönülnének, hogy az interpretációnak létezhetne két külön, didaktikus menete. A dolog úgy áll, hogy a műben lakozó szenzuális, érzéki potenciál nem választható el a narratívától, a – mondjuk így – historikus potenciáltól. Ezek a kövek nemcsak az agyalapi mirigyre hatnak, nemcsak érintésre ingerelnek, hanem történetek tanúi is. Személyes és mitologikus elbeszéléseké, miközben keresik helyüket és kapcsolódási pontjaikat az egyetemes művészettörténet nagy históriájában. Egyedi és általános, konkrét és elvont pólusai között ingáznak a tárgyak, melyek ráadásul hol a természettudományos szemléltető modell objektivitásával, hol a kultusztárgy emelkedettségével viselkednek. Beszélnek valamiről, két külön, látszólag össze nem illő nyelven, ahogy az elragadtatott József Attila készíti biologikus leltárát az Ódában. A poézis egyik lehetséges receptje volna eszerint az analitikus megfigyelés és az irracionális csodálat megfelelő arányú kevercse?
Nyári Zsolt tiszta, geometrikus formákba (körbe, gömbbe, négyzetbe, hasábba) építi be, vagy inkább azokból bontja ki az organikus, érzéki zárványokat, mint valamely fosszíliákat. Ezek a leletek azután úgy (is) működhetnek, mint a magánájtatosságra szolgáló kisded oltárok. Erósz oltárai, anatómiai preparátumok képében. Nyári Zsolt preparátumai azonban – a formák többértelműségének köszönhetően – nem hatnak töredéknek. A felnagyított testtájak érzékelhetők volnának akár kicsinyített geomorfológiai képletekként, ha nem lennének nyilvánvalók a kiemelés szempontjai. A tenyér belsejének és a vénuszdomb környékének lankás formái között a plasztikai érték tekintetében ugyanis aligha van különbség. A nemi hovatartozás, ha úgy tetszik, a szexus szempontjából azonban az egyik közömbös, a másik specifikus. Igaz, hogy a tenyér, még inkább az ujjbegy, főleg egy szobrász számára “a vágy titokzatos tárgya” (vö. Pügmalión és Buńuel) megtapasztalásának legkézenfekvőbb eszköze. Taktilis tükör. A hüvelyk ujjlenyomat-mintázata így lesz az érzékelés metaforája s egyben abszolút hiteles önarckép. Felnagyítva több mint két négyzetméteres labirintus. Nyári pozíciómeghatározása ezzel a nárcisztikus gesztussal nem merül ki. Az emblémává emelt női formák akkor is egy férfi tekintetére vezethetők vissza, ha tudjuk, hogy jóval többről van szó. A köldök egyszerre bonyolult és egyszerű kalligráfiája Omphaloszt idézi, a föld, a világmindenség köldökét, ami a Mediterráneum legtöbb ókori kultúrájának eredetmítoszában megtalálható. A női öl, az emlő, a köldök formái a nemzés, születés, teremtés metaforikus rendszerébe épülnek be. A megátalkodott realista Courbet sem véletlenül adta egyik legszebb – női altestet premier plánban ábrázoló – festményének “A világ eredete” címet. Így kerül a csizma az asztalra, s hogy keretesek legyünk, a női fenék az Ószövetségbe.
“A’ te tomporodnak kerületei ollyanok, mint a mesterember kezétől tsináltatott kösöntyűk” – mondja a tökéletességet mindenben nagyra tartó Salamon.